Jó pásztor vasárnapjához közeledve az öngyilkos bárányok története és a tény, hogy a Biblia nyájhoz hasonlítja az embereket, elgondolkodtat. Vajon mi is természetünkből adódóan ennyire önpusztítók, önző indíttatásunk miatt magunkra és másokra ennyire károsak lennénk? Mi is ilyen könnyen mélybe rántunk másokat, ha kontroll nélkül maradunk?  Mi is ennyire céltalanok lennénk megfelelő vezető nélkül?

A pásztorok feladata, hogy védjék és tereljék a nyájat, akárcsak a mi pásztorainké, vezetőinké, lelkészeinké, mégis olyan sokan eltévesztik a feladatukat, és túlértékelik a saját felelősségüket. Jézus a feltámadása után Pétert bízta meg, hogy „legeltesse” és „őrizze” az ő nyáját. Amint azonban a tanítvány elkezdené a munkáját, az első lehetséges pillanatban eltéveszti a szerepét, amikor arról kezd kérdezősködni, hogy mi a terve Jézusnak Jánossal, a másik ott maradt tanítvánnyal? Jézus ezt válaszolja: „Ha azt akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!” (Jn 21,22) Péter alig kezdte el a megbízását teljesíteni, máris túlértékeli a saját szerepét: tudni és befolyásolni akarja, hogy ki kövesse a mestert. Jézus azonban világossá teszi, hogy az elhívás nem Péter feladata, az egyedül Jézus kiváltsága. Ő csak legeltesse, őrizze a nyájat, de a hívás nem az ő felelőssége, hanem egyedül Jézusé.

Tovább a KötőSzó blogra.