Kis bibliai szőlészet-borászat

Kis bibliai szőlészet-borászat

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Stifner-Kőháti Dorottya
A Bibliában kétszáznál is több alkalommal esik szó a borról, a növények közül pedig a szőlőről tesz említést legtöbbször a Szentírás. Fontos tudni, hogy a keleti népeknél a bor fogalma legtöbbször nem az erjedt, hanem a frissen préselt, édes, alkoholtartalommal még nem bíró szőlőlevet jelentette, így a bibliai szóhasználatban a bor leginkább az általunk szőlőléként ismert italnak felel meg.

A bor lehet Isten áldásainak egyike, ekkor a szentírók a szőlő alkoholmentesen eltett levét értik rajta, ugyanakkor a részegség okozójaként is sokszor említik: ez esetben pedig az alkoholtartalommal bíró, erjedt, lerészegítő hatású italról szólnak; ezt a hatást a Szentírás – mind az Ó-, mind az Újszövetség! – egyértelműen elítéli.

A Bibliában Nóéval kapcsolatban esik szó először a borról: a bibliai hagyomány neki tulajdonítja a szőlőművelés mint foglalatosság elkezdését. De az alkoholfogyasztás első negatív következményét is ő éli át az emberek között: „Nóé, a földműves volt az első, aki szőlőt ültetett. Egyszer bort ivott, megrészegedett, és meztelenre vetkőzött a sátrában.” (1Móz 9,20–21)

A Szentírásban a szőlő végigvonul az Ó- és az Újszövetségen, egyrészt mint értékes gyümölcs, másrészt mint kiemelten fontos szimbólum. Ahol szőlőt ültettek, ahol ehették-ihatták a tőkék termését, ott jólét és biztonság volt; ez jelképezte az átmenetiséggel szemben az otthont, sőt ott „maga Isten volt jelen”. A Mózes által előreküldött férfiak, akik felderítették Kánaán földjét, hatalmas szőlőfürttel tértek vissza, hiszen „akkor éppen az első szőlőfürtök érésének az ideje volt”. A kánaáni bőséget élő valójában szemléltető, csodálatos gyümölcsöt a vállukra vetett boton szállították: „Amikor eljutottak az Eskól-völgyig, lemetszettek ott egy szőlővesszőt egyetlen szőlőfürttel, amelyet ketten vittek rúdon.” (4Móz 13,23) A szőlőtő a későbbi teológiai értelmezésben Krisztus-szimbólum lett, a botban pedig, amelyen a szőlőtő függött, Krisztus keresztfáját látták.

A jó szüret Isten áldásának, a rossz Isten büntetésének számított. A Bibliában a szőlőtő Izraelt jelképezi, amelyet az Úr Egyiptomból telepített Kánaánba, hogy ott gyökeret eresszen: „Egy szőlőtőt hoztál el Egyiptomból. Népeket űztél el, ezt meg elültetted.” (Zsolt 80,9) A prófétai beszédnek is elemi erővel ható eszköze lett a szőlőről való prédikálás: „Dalt éneklek kedvesemről, szerelmesem szőlőjéről. Szőlője volt kedvesemnek kövér hegyoldalon. Fölásta és megtisztította a kövektől, beültette nemes vesszővel. Közepére tornyot emelt, sajtót is vágatott benne. […] Vártam, hogy jó szőlőt teremjen, miért termett vadszőlőt?” (Ézs 5,1–4) Itt Ézsaiás próféta „kedvese” az Úr, „kedvesének szőlője” pedig Izrael népe.

Az Újszövetségben Krisztus első csodatétele is a borhoz kötődik: a víz borrá változtatása a kánai menyegzőn történt. Jézus gyakran használja a szőlő szimbólumát annak bemutatására, hogy közte és tanítványai között milyen kapcsolatnak kell lennie. Eszerint Jézus a szőlőtőke, mi, tanítványai pedig a szőlővesszők, akik csak akkor maradnak életben, ha a tőkéről, azaz Jézus Krisztusból táplálkoznak: „Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Jn 15,5) De az Atya és önmaga kapcsolatát is ezzel a képpel jellemzi: „Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda.” (Jn 15,1)

Példabeszédeiben, amikor a mennyek országáról ad tanítást az övéinek, a legtermészetesebb módon merít ebből a témakörből (például a munkásokat felfogadó szőlősgazda, a gonosz szőlőmunkások, az irgalmas samaritánus, aki olajjal és borral kezeli felebarátja sebeit, stb.), szívesen használ szőlővel és borral kapcsolatos képeket, mert ezeket kora társadalmában jól ismert, otthonos példaként értették és értelmezhették hallgatói.

Az úrvacsora szertartásában pedig, földi küldetésének végéhez érkezve, a kovásztalan kenyér mellett Jézus a szőlő levét rendelte el nekünk: „Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik a bűnök bocsánatára.” (Mt 26,27–28) Az evangélikus egyház két szentsége közül az egyikben, a két szín alatt vett úrvacsorában tehát ott van a szőlő, a bor. Az evangélikus tanítás szerint mindenki, aki részt vesz az úrvacsorai közösségben, Krisztus ígérete szerint az ő testét és vérét kapja. Mindkét úrvacsorai színnél (ostya, bor) nagyon fontos, hogy – eredetileg – egyikben sincs jelen az erjedés (kovásztalan kenyér, erjedetlen bor), amelynek hiánya kifejezi Jézus bűntelen életét.

Jézus ígérete szerint ez lesz az ünnepi menü az üdvösségkor, amikor valamennyi üdvözülttel együtt újra eszi a kovásztalan kenyeret, és issza a szőlő préselt levét. Így a Biblia leírásában a szőlő az örök élet része is lesz.

Sokan és sokszor idézik Pál apostol Timóteushoz írt intelmét. De vigyázzunk, az apostol semmiképpen nem a mértéktelen alkoholfogyasztásra buzdította lelki gyermekét e szavakkal: „Ezután ne csak vizet igyál, hanem – gyomrodra és gyakori gyengélkedésedre való tekintettel – élj egy kevés borral is.” (1Tim 5,23)

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 9–10. számában jelent meg 2018. március 11-én.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Címkék: szőlészet - borászat - Biblia -

Az evangelikus.hu minden olvasója számára biztosítani szeretné a lehetőséget arra, hogy Facebook bejelentkezés után közvetlenül hozzá tudjon szólni a megjelent cikkekhez. Így a hozzászólása a Facebookon megadott felhasználói nevével és profilképével jelenik meg. Ha Ön még nem regisztrált, itt megteheti: www.facebook.com. Oldalunkon a megjelenést követő egy hónapban van lehetőség kommentelni, utána lezárjuk ezt a lehetőséget. A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!