Lehet-e versben imádkozni? – Interjú Lackfi Jánossal

Lehet-e versben imádkozni? – Interjú Lackfi Jánossal

Share this content.

Forrás: Evangélikus Élet, szöveg: Horváth-Bolla Zsuzsanna, Fabiny Tamás, fotó: Sebestyén László, Kiss Tamás, Luther-rajzfilm
Budapest – Az Evangélikus Hittudományi Egyetemen április 18-án tartott dies academicus – akadémiai nap – fórumbeszélgetésének vendége volt Lackfi János, a Luther-rajzfilm szövegkönyvírója. A Fabiny Tamás püspök által vezetett diskurzus után alkalom nyílt megkérdezni a József Attila-díjas költőt egyebek mellett hitbeli életéről, megtéréseiről (!), imádságos életéről és a Lutherhez fűződő különleges kapcsolatáról.

– Felnőttként tértél meg. Mely hatásnak köszönhető ez?

– Tömören fogalmazva: az én kedves későbbi feleségem miatt, aki hívő katolikus családban nőtt fel. Picit bonyolultabban kifejtve pedig azt mondhatnám, hogy gyerekkoromtól kezdve megmagyarázhatatlan kegyelmi természetű hitem volt. Utólag tudom, hogy honnan. Apai nagyanyám igen egyszerű ember és egy élő szent volt, aki a rendszerváltás után megvallotta nekünk: azért imádkozott minden úrfelmutatás során, hogy a szüleim és mi, gyerekek is mind a hárman térjünk meg. És ez történt. Ő nem tudott szüleimmel, a vallásból kiábrándult, okos értelmiségiekkel vitatkozni, de afféle titkos lelki atomreaktor volt a családban. Egész életén át szolgált és imádkozott. Nemrégiben imacsoportunkban egy kedves idős hölgy beszélt róla, mennyire imádkozik családtagjai megtéréséért. Én pedig abban a pillanatban a tizenvalahány éve meghalt nagymamám belső világában találhattam magam, ahogyan hasonlóképpen könnyek között, szenvedéllyel értünk könyöröghetett azokban az években. A megtérésemben nagy része volt még Osztie Zoltán atyának, aki akkor káplán volt a belvárosi plébánián, és akit találomra, a stílusa miatt szemeltem ki magamnak. Egyetemista koromban kereső voltam, sok-sok felfuvalkodott gondolattal és mindenféle kézen-közön kapott álbölcsességekkel. Nem ismertem a Bibliát, csak irodalmi olvasmányaimból. Kamaszkoromban megtanultam latinul a Miatyánkot Alfred Jarry Übü királyából, ami egy abszurd dráma egy földhözragadt diktátorról, és finoman szólva ez a szöveg egyáltalán nem pozitív kontextusban szerepel benne. Így menőztem magamnak, és persze nyilvánvalóan vonzott ez a világ.

– Gondolom, a feleségeddel való kapcsolatotok elején kezdődő keresztény hited inkább a neki való imponálást szolgálta. De valahol mégiscsak komollyá vált… Mi volt ez a pont?

– Jegyesoktatásunk igen részletes volt. Manapság a papoknak sajnos már nincsen annyi idejük a jegyesekre, mint amennyi akkoriban ránk jutott. Óriási adomány és kincs volt nekünk ez, és nagyon szépen helyükre kerültek a dolgok, elindult a folyamat. Belsővé tett találkozásom lett Istennel. Nem egyszerűen Julit akartam megvásárolni ezzel, hanem valóban komolyan gondoltam a hitet. Az esküvőnkön már hárman álltunk az oltár előtt. Bár csecsemő voltam még a hitben, nagyon szerettem provokálni meg szembesíteni a hívőket olyan dolgokkal, amelyekkel szemben most már magam is megértéssel vagyok. A hitben meg kellett tanulni fejlődni, s bár nálam is voltak ennek hullámhegyei és hullámvölgyei, mégis azt gondolom, hogy az évek alatt rengeteget kaptam. A feleségem volt a legnagyobb segítségem és iránymutatóm az úton járásban. A Bethesda-tavi történetet éltem át újra és újra, mert nekem mindig volt menetrendszerűen egy emberem, egy tutajom, egy helikopterem, amelyik továbbvitt engem a hitemben.

– A gyerekeidnek ebből mit tudtál átadni? Gondolom, hitben neveltétek őket.

– Igen, sőt egyfajta valláskárosultak is lettek, ahogy ez a keresztény családokban lenni szokott. Nagyon izgulunk értük, és drukkolunk, hogy a tagadás és a visszahőkölés természetes fázisai után megtalálják élő, eleven hitüket. Egy katolikus atya azt mondta, hogy az Úristennek nincsenek unokái, csak gyermekei, azaz a hit nem örökletes, nem lehet automatizmussal átadni, hanem meg kell érte vívnia mindenkinek magának. Az ember ugyan mindig szeretne hatékony lenni, az Úristen azonban inkább türelmes. Ezt nehéz elfogadni, kivárni, hogy mit fog tenni az Atya. Mert ő olyan, hogy nem megy ki fogdmegekkel a tékozló fiú után, hanem kivárja, amíg az könnyeket hullat, szenved, és akkor kinyújtja érte a kezét. Minden gyermekem keresi az igazságot, párbeszédet folytatnak Istennel, de nem tudok azzal felvágni, hogy minden vasárnap ott ülnek mellettünk a templomban.

– Te magad hogyan tudsz a hitben mélyebbre jutni?

– Azt hiszem, ott kezdődik a hitben való mélyebbre jutás, ha bevalljuk, problémásak vagyunk még a megtérésünk után is. Barsi Balázs ferences szerzetes atya írta valahol, hogy az egyház nem a tökéletesek gyülekezete, hanem azoké a bűnösöké, akik hagyják magukat megmenteni. Pál Feri meg azt mondja: te sem vagy rendben, én sem vagyok rendben, és ez így van rendben. És tanulgatok nemcsak mélységből és magasságból kiáltani hozzá, hanem valóban vele járni, benne maradni.

– Pedig sok imádságot és zsoltárt írtál és írsz folyamatosan, ezekben sokat perlekedsz az Istennel a magad szókimondásával. Így írsz például az Árokpartok zsoltárában: „Az Úr az én világosságom, / és én az Úrnak sötétsége vagyok. / Ha az Úr megnézi magát / arcom tükrében, / legszívesebben felkacagna kínjában. / Ne nevess, Uram, ne nevess / a te szolgád arcának torzulásán. / Bogozd ki inkább irgalmasságodban / azt a csomót, melyet vonásaimra / ördögök csomóztak.” Lehet-e versben imádkozni?

– Azt hiszem, igen, már csak azért is, mert a Biblia is tele van versekkel, például a zsoltárok. Sokszor hisztizem Istennel, mint egy kisgyermek. Ha komolyan gondoljuk ugyanis, hogy Isten gyermekei vagyunk, akkor huzakodhatunk is vele. Nagyon úgy tűnik, többet tud kezdeni a szenvedélyes vitával, mint az unott beletörődéssel. A Biblia tele van alkudozással, Istennel való vívódással. Nem kell persze állandóan hánytorogni, hiszen vannak kegyelmi időszakok is. Számomra a hétköznapokban állandó kattogás megy Istennel. Az autóban egyik helyről a másikra menve imádkozom, de aztán abbahagyom, bekapcsolom a rádiót, így kevesebbet imádkozom, és akkor jön a lelkiismeret-furdalás, hogy miért nem imádkozom többet. Este pedig leülök a számítógép elé, és ha már nagyon fáradt vagyok az esti imára, felhozom kifogásnak, hogy aznap egyszer már imádkoztam. És akkor jön megint a lelkiismeretem: mi van, autókeresztény lettél? De ha Istennel járunk, akkor mindegy, hogy hol is vagyunk vele együtt, és mikor.

– Mit jelent neked az imádság?

– A belső imádság és az irodalmi imádság különböző, bár vannak metszetek. Megszenvedem és vérrel megverejtékezem kínjaimat, aztán a következő pillanatban papírra vetem, igazgatom, nézem, hova adhatnám el. Az állandóan meg-megújuló, majd lelankadó lendületbe belefér az, hogy az ember vergődik, és nem szívesen választja vagy látja az Isten útjait. Sokszor hallgatunk ezekről a vergődésekről, és akik ebben járnak, azok magányosnak érezhetik magukat, de jogunk van vakarászni a sebeket, és a Jóisten az egyetlen, aki be tudja ezeket gyógyítani újra és újra.

– Mit jelent számodra az, hogy a katolikus egyház tagja vagy?

– Nagyon fontos belső kincs. Vannak saját kincseink, például a gyónás vagy az oltáriszentség, mindkettő fontos, és döbbenetesen növekvő erő az életemben. Kívülről ez szokatlannak tűnhet, még akár bálványimádásnak is, de ha az ember az erőterébe kerül, elképesztően sugárzó jelenlétet ad. Erőként élem meg a pünkösdiek felől jött karizmatikus megújulási mozgalmat, amely magába szippantotta a katolikus egyház egy részét is, és mindenféle más felekezetekkel összeköt. Tavaly nyáron az Imádság Háza konferencián ismét megtértem. Nem is tudtam, hogy keresztények is megtérhetnek, nekik sem tilos… Az Egyesült Államokból, Kentucky államból indult ez az ökumenikus alapú mozgalom, amely arra épül, hogy Dávid sátrát újjá kell építeni a földön, folyamatos, huszonnégy órán át tartó dicsőítéssel, sok hivatásos imádkozóval. A sajtóban ennek nincs hírértéke, amint annak sem, hogy Egyiptomban tömegével térnek keresztény hitre muzulmánok, a Szentlélek azonban PR nélkül is gőzerővel dolgozik. Ezen az alkalmon hagytam magam sodortatni, és megérintett az Úristen ereje, aki úgy szeret engem, ahogy vagyok. Nem azért, amit csinálok, vagy mert szép vagyok, okos vagyok, vagy szolgálok neki, nem valamiféle érdemből, hanem azért, mert ő kezdetektől fogva szeret. Nagyon fontos nekem az én katolikus kincsem, mégis ökumenikus nyitottságú vagyok; hatalmas érzés sok felekezettel együtt imádkozni.

– A Luther-film kapcsán a reformátor gondolataiból volt-e, ami hatott rád, mélyen érintett?

– Luther vívódó lelkialkata nagyon izgalmas és érdekes volt. Úgy vált valaminek a jelképévé, zászlóvivőjévé, megmondóemberévé, mai szóval influencerévé, hogy nem veszítette el a kritika és az önkritika állandó lelkületét, és nem szállt el magától. Bár akarata ellenére bekövetkeztek szörnyűségek is a hatására, de ő mindig próbálta felülvizsgálni szándékait. Szembe tudott nézni önmagával, és nem bátortalanodott el, nem szégyenült bele a talajba. Nem akarta megúszóra, alibire, két fillérre venni a dolgokat. Nem bizniszelt az Istennel, nem a cselekedetek búcsúcédulája mozgatta. Személyes kapcsolata az Úrral megrendítő.

– Hogyan talált meg téged ez a forgatókönyvírói feladat?

– Én voltam a pápista a Credóban, így nagyon izgalmas kihívást jelentett nekem ez a felkérés. A 21. században csak ökumenében érdemes gondolkodni, le kell bontani a felekezetek közötti válaszfalakat.

– Valaki mondta, milyen jó, hogy a bennünket elválasztó falak nem érnek az égig…

– Ami a legizgalmasabb volt ebben a történetben, hogy magam sem ismertem pontosan Luther életét, s bár ma sem mondhatom, hogy mélyre menően mindent tudok róla, de a munka miatt kénytelen voltam alaposan beleásni magamat a témába.

– Saját életed is fordulatokat vett, miközben írtad a szöveget. Ez hogy is volt?

– Elvállaltam a filmszöveg írását, mondván, ez is egy munka, nem is akármilyen. Aztán nyilvánvalóvá lett, hogy Luther vívódásai mindannyiunk hitének állomásai. Távolsággal is kellett őt szemlélnem, meg azonosulnom is kellett vele. De sosem gondoltam volna, hogy ennyi párhuzam lesz az életünkben. Öt gyermekünk volt, majd megfogant egy kései pici babánk, aki nem született meg, és ez nagyon felkavarta az életünket. Ezután világra jött kis Juli lányunk, aki most hároméves. Összecsúsztak a generációk, mert ő kicsit fiatalabb, mint az első unokánk, Vilmos. Így lett belőle született nagynéni. Azóta pedig már három unokánk van. Ahogyan tehát Luther életében elérkezett a gyermekeső, úgy miránk is zuhogott az égi áldás. Ahogy pedig elérkeztem a szöveg írásában Luther halálához, akkoriban halt meg édesapám, így mélyen belekerültem a gyászba is. Örömben, ujjongásban, vívódásban és gyászban is Lutherrel voltam, személyes élettörténetemmé vált az ő élete. Nem voltam egy lutheránus lélek, de azt hiszem, valamennyire az lettem.

A cikk az Evangélikus Élet magazin 83. évfolyam, 1718. számában jelent meg 2018. május 6-án.

Az Evangélikus Élet magazin kapható az evangélikus templomok iratterjesztésében, megrendelhető a Luther Kiadónál a kiado@lutheran.hu címen, vagy digitális formában megvásárolható és letölthető a Digitalstand oldaláról.

Címkék: Lackfi János - interjú -

Az evangelikus.hu cikkeihez a Magyarországi Evangélikus Egyház Facebook profiljában szólhat hozzá, itt mondhatja el véleményét, oszthatja meg másokkal gondolatait: www.facebook.com/evangelikus
A hozzászólásokat moderáljuk, ha gyűlöletkeltő, törvényt, illetve személyiségi jogokat sért. Kérjük, mielőtt elküldi véleményét, a fentieket vegye figyelembe!